Müller Péter:  A születésről

Az előző számban a halálról írtam. Arról a „fény-szeretet" élményről, melyet az „én" kialvásával, vagyis átköltözés során sokan átélünk. Most a születésről akarok beszélni. Lassan oszlik már az az ostoba hiedelem, hogy az ember nem más, mint egy roppant fejlett mirigyváladék. Anyák sohasem néztek így gyerekeikre, tudták, hogy Embert hoznak a világra. Anyákból nem lesznek „materialisták", talán, mert megérzik méhükben a titokzatos Életet, lelki kapcsolatba kerülnek a jövevénnyel, később belenéznek a szemébe, érzik a gondolatait, a félelmeit, az örömét, s jó esetben látják a sorsát is. Egy anya sohasem lát gyermekében egy sejtburjánzás következtében felduzzadt ondó- és petesejtet, hanem minden esetben Valakit lát, egy titokzatos embert, aki benne formálódott, mégis lelkes teremtmény; minden babában van valami rejtélyesen isteni. Egy anya ezt így látja, mégpedig azért, mert nem a genetikus mikroszkópján és racionális elméleteken keresztül, hanem a szeretet szemével nézi a gyermekét. Egy nő - ha jó anya - olyasmiket tud és lát, amiről a férfivilágnak fogalma sincs: megpillantja gyermekében régi ismerősét, olvas a gondolataiban, megérzi rejtett jövendőjét, látja a lelkét, s ezért kommunikálni is tud vele: egy mama és kisbabája sokkal fontosabb dolgokat „beszélnek meg" egymással, mint ahogy azt mi, férfiak sejtenénk. Persze sokféle mama van, és sokféle színvonal - én most az igaziról beszélek, arról, amikor egy lelkileg fejlett nő lesz anyává, s képes meghallani azt, amit az anyaság állapota üzen neki. Anyának lenni nem csupán biológiai állapot, hanem misztérium. Leendő gyermekével sokkal előbb kapcsolatba kerül, mint ahogy tudna róla. Álomban, sejtésben, érzésben s néha. félig-meddig tudatosan vele van, az ismeret- len ismerősével, aki - amikor először megmozdul benne - fura mosolyt csal a mama arcára. Szinte azt kérdezné ilyenkor a férfi: „Kihez beszélsz?" Hozzá beszél ilyenkor, a gyerekéhez. Kétfelé néz ilyenkor: kifelé, a férjére, a külvilágra - s befelé, méhének kozmoszába, ahol már lakik Valaki, s jeleket ad, mint rab a várbörtönben, titkos morzejeleket, melyeket a mama gyakorta jobban ért, mint a férjét. És most jön a lényeg. Amikor a gyerek megszületik, az anya tudja, hogy nem egy három kiló harminc dekás testet hozott a világra, hanem egy emberi lényt, akinek lelke van! Méghozzá egyéni lelke. Nem „ez" - hanem „Ő". Nem egy nevesincs kis állatka. Hanem ..egy Ember, akinek neve van! Aki a férfivilágnak még rendszerint csak egy vinnyogó kis hústömeg, egy bömbölő csecsemő, az az anyának Kálmán, és Eszter és Robika és Barnabás. Évek múlva, ha feleségeddel belépsz egy nagy társaságba, ahol sok gyermek van, biztos, hogy utána egynek a nevére sem emlékszel majd, míg nejed tévedhetetlenül sorolja majd a neveket: a Gáborkát, a Hajnit, a Miklóst és a Julikát. Ha nyolc gyerek volt, rendszerint mindnek a nevére emlékszik - mert Embert lát bennünk, összetéveszthetetlen lényeket, akiknek neve jellemükből ered, s homlokukra van írva! Egy igazi anya pontosan tudja, hogy kicsinye nemcsak test, hanem lélek is! Ha sír, nem biztos, hogy a teste fáj - lehet, hogy a lelke. Lehet, hogy nem a foga nő és a hasa csikar, hanem azért sír, amiért mi, emberek sírni szoktunk: fáj a lelkünk. S ahogy a testnek, a léleknek is megvan a maga „genetikája" -múltat hordoz magában, s valahonnan jött! S ahonnan jött, az a szeretet világai A lélek olyan országból érkezett, ahol nem voltak határok, ahol átjárhatóság volt, s elfogadás. A szeretetet a kisbaba - sok egyéb mellett - nem itt tanulja meg, hanem hozza magával. Ahogy a hal a vízben úszást s a madár a légben repülést nem itt tanulja a Földön, csupán ráébred arra, hogy ő ezt valahol tudja, úgy a baba is hozza magával a szeretet élményét. Ez az Ősélménye minden emberkének. S amit keres, amiért sír és bőmből, amit követel s amiért könyörög: az a szeretet. Amikor az ember meghal: itt hagyja a szeretteit. Aki szellemi szemmel lát, tudja, hogy ez fordítva is igaz: amikor megszületünk, „fönt hagyjuk" társainkat. És elindulunk itt, ebben a sűrű, testi, fájdalommal teli én-világban, ahol csak nagyon kevés a szeretet. Az anyára hárul az a megoldhatatlan feladat, hogy lényével, tejével, ölelésével, csókjaival pótolja valahogy azt a létélményt, melyet az emberi lélek születésének pillanatában elveszített. Ha létezik a világon trauma, a születés az. Nem azért, mert szűk és sötét „alagúton" vezet át, nem azért, mert véresen fájdalmas küzdelemmel jár, hanem azért, mert a lélek itt „elveszti a hazáját" Minden szeretet-élmény: honvágy. A gyerek azt keresi anyjában - s ezután mindenkiben -, amit fönt hagyott, s ami nélkül elviselhetetlen az élete: a szeretetet. Hatalmas küzdelmet indít az elfogadásért. S ugyanakkor egy felnőtt nő, egy már „ideszokott", a szorongás, a közöny, s az önzés világában régóta élő asszony még ha a legcsodálatosabb anya, akkor sem képes pótolni egy egész elveszített országot; kalitkában nem lehet valóban repülni. A gyermeksírásnak, főleg az éjszakai zokogásnak az esetek nagy részében nem testi, hanem lelki oka van! Félelem. Szomorúság. Ijedtség. . Az „Úristen, hová kerültem?" és a „Mi lesz velem itt?" rémülete. Földre zuhant angyal minden gyermek. Szárnya törött. Anyja gyógyítja. Amennyire bírja. Amennyire az ő szárnya ép még: amennyire őt szeretik, s amennyire 6 maga szeretni tud még. Ahogy egy asszonynak teje van, vagy nincs, úgy szeretete is vagy sok van, vagy kevés, vagy néha egyáltalán nincs is. Csak azt adhatjuk, amink van.